6. Kinek mondjam el, hogy szkizofréniában szenvedek és hogyan? — Beszéljünk róla! Tapasztalataink első kézből

6. Kinek mondjam el, hogy szkizofréniában szenvedek és hogyan? — Beszéljünk róla! Tapasztalataink első kézből

Honnan van bátorságunk ennyi ember előtt a legbelsőbb, a legféltettebb élményeinkről beszélni? Bizony nem volt ez mindig így. Amikor tizenhat éve indult a betegségem, akkor a pszichológia is tabutémának számított, nemhogy a pszichiátria… Innen kezdtünk el építkezni.
Mai napig él bennem az emlék, amikor sétáltam az első pszichotikus epizódom után szülővárosom utcáin, és úgy éreztem, ujjal mutogatnak rám az emberek “Ott megy a bolond!” Eleinte elkezdtem átértelmezni magamban, hogy nem vagyok bolond, csak furcsa vagyok egy picit. Egy lángelme, akinek a normális emberektől eltérő a gondolkodása és a lelki világa. Aztán az évek során lassan rájöttem, hogy ez nem zsenialitás, és nem valamilyen különleges képesség, hanem bizony betegség.
Majd egy reggel, közel tíz esztendőnyi terápiában eltöltött idő és számtalan pszichotikus epizód után belenéztem a tükörbe, és ott, akkor beláttam, hogy mentálisan beteg ember vagyok. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez a pillanat lesz az alapköve az elkövetkező évek fejlődésének. Hiszen amint megtörtént nálam a betegségbelátás, onnan kezdett izgalmassá válni a történetem. Végre igazán tisztába kerültem önmagammal, és éreztem, hogy valamin változtatnom kell. Hála a környezetemnek, el tudtam kezdeni építkezni, és változtatni önmagamon, az életmódomon, az alapvető paradigmáimon, az apró lépések taktikájával.
Persze nem a nyilvános beszédekkel kezdtem a sort, ezt gondolhatjátok. Első körben a szűkebb családi kört tágítottam a távolabbi rokonok irányába. Feleségemmel, Dórival együtt gyakoroltuk, megtanultuk szép lassan, hogy milyen élmény a betegségemről beszélni az embertársaimnak. Aztán bizony a közeli barátokat is beavattuk, majd jöttek a távolabbi ismerősök. Elkezdődött egy őszinte beszélgetés a szkizofréniáról, tabuk nélkül. A körülöttünk élőknek rengeteg kérdése volt, és döbbenten tapasztaltuk, mennyien érintettek a témában. Végül több év felkészülés után jöhetett a sajtó nyilvánossága, de ez már egy másik történet lesz…
Amit viszont szeretnénk megosztani Veletek, hogy mi jelentette a legnagyobb stigmát az életünkben, amivel korábban együtt kellett élnünk. Erre pontosan három éve, a Lelki Egészség Világnapján döbbentünk rá. Elárulom, hogy az önstigma volt a legkínzóbb megbélyegzés, amellyel mi illettük saját magunkat. Azzal, hogy nem mertük felvállalni a betegséget és csak homályos utalásokat tettünk rá, egyben misztifikáltuk ezt a témát. Amikor pedig megtörtént a betegség- belátás az életemben, akkor végre elfogadtam a betegséget és vele együtt a megváltozott élethelyzetemet is. Hiszen mi, mentális problémával élők is ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki más. Tele vagyunk álmokkal, vágyakkal, célokkal és szeretnénk szeretni és szeretve létezni egészséges embertársainkkal karöltve.
Nekünk sikerült, és Neked is menni fog, ha akarod! Ha elhiszed, akkor képes vagy megváltoztatni a saját kis világod, Isten kegyelméből, a saját és a környezeted boldogulása érdekében. Napról napra változik a világ, s benne mi, emberek ugyanúgy. A lényeg, hogy érdemes saját magunknak megváltoznunk, mert ha az élet kényszerít a változásra, a változtatásra, az sokkal fájdalmasabb út lehet.

^© 2019 Oravetz Dániel és Kulcsár Teodóra